TÚRA
|
Az elsö búvártúra. Az újonnan alakult Kutatócsoport elsö búvártúrája a megalakulást követö napon, 1965. március 27-én indultak tagjai – Katonka Imre volt a túra- és merülésvezetö –, az akkori idök legkedveltebb hazai merülöhelyéhez, a Tatai Fényes-forráshoz. A két napos túrán a szinte kivétel nélkül minden tag részt vett, söt sokan elhozták barátaikat, kedvesüket is.
Az alakulás esztendejében az elsö túrát sok másik követte, hazai tavakban, az Adrián, s miután beköszöntött a tél, befagytak a tavak, a DELFIN búvárai jég alá merüléseket is szerveztek…
Abban
az idöben azonban mások voltak a lehetöségek
a sajátos viszonyok, a felszerelések szükössége,
a szerény töltési lehetöségek miatt.
A korszak búvár lehetöségeit jól
jellemzi, hogy a Kutatócsoport igen lelkes, fiatal és
aktív tagjai a megalakulás évében
összesen 10 óra 28 percet, az elkövetkezendö
esztendöben 82 óra 42 percet merültek 22 túra
(25 készülékes túranap) alkalmával.
(A Kutatócsoport létszáma 1966. elején
26 fö volt.) Azt is tudni kell, hogy abban az idöben
sokkal nagyobb „divat” volt a szabadtüdös
merülés, s nem lepödött meg senki, ha mondjuk
egy háromhetes tengeri túrán
a készülékes merülés ideje alig
érte el a két órát… A DELFIN elsö másfél évtizedének túráiról álljon itt egy összefoglaló a DELFIN STORY-ból… TOVÁBB
>>> Az elözöekben utalás történt a túrajelentésekre, beszámolókra. Nos ezek a „dokumentumok” nem újkeletü találmányok, a Szakosztály megalakulásától kezdve használt merülési nyilatkozatokat, merülés nyilvántartó lapokat, söt vastag, kemény6kötésü füzetekbe túranaplót is vezettek. (Talán a legérdekesebb ilyen dokumentum a Molnár János-barlang merülési naplója, melybe fotók, rajzok, térképek, megjelent cikkek is bekerültek…)
A „papírok” kapcsám érdemes azt is megemlíteni, hogy a DELFIN összeállította saját elhatározásából a maga „Túra és merülési Szabályzat”-át. A kis füzetecske 1977-ben készült el – s bár mennyire hihetetlen – a Szakosztály minden egyes tagjának egyetértésével… (A Szabályzatot 1992. áprilisában a Szakosztály tagsága megújította, megerösítette.) A delfines búvárok elsök voltak a hazai búvárok között, akik a nemzetközi gyakorlatban kötelezö merülésnyilvántartó könyv használatát megkezdték (1976.).
A hazai búvárok körében igen komoly igény merült fel a nemzetközi búvárminösítések iránt. Sajnos a Magyar Könnyübúvár Szövetség a jól elökészített CMAS búvárminösítés bevezetését egyre csak halogatta, majd végérvényesen „levette” a napirendröl. Ezek után a szabályokat kidolgozó Amphora és Delfin vezetöi úgy döntöttek, hogy házi tanfolyamaikat a CMAS irányelveiknek megfelelöen tartják és az eredményesen vizsgázóknak CMAS 1-2 *-os minösítést adnak. Az abban az idöben kiadott, kétnyelvü búvárkártya az alábbi formájú volt:
A szocializmus utazási és valuta „korlátai” sokáig nagy nehézséget jelentettek a búvárok által vágyott tengerekhez történö utazásokban. (Persze, mint mindenben a szocializmusban, e kérdésben is lehetett – kellett – kiskapukat keresni, s a búvár, ha nagyon akar valamit, azt el is éri… Vagy nem…) Igaz, ezek a nehézségek számos kudarcot is hoztak, azonban a két-három évenkénti tengeri túra elérhetö volt. Ebben az idöszakban a tenger a kék Adria volt, melynek szebbnél-szebb, s akkor még számos helyen érintetlen részeit fedezték fel, merülték be a delfines túrák tagjai…
Voltak szakosztály túrák Görögországban, Bulgáriában, söt tagjaink eljutottak csoportos turista utakon a Földközi-tenger számos partszakaszára. S persze voltak, a magyarországi tavak, Ecséd, Ócsa, Délegyháza, Mályi, Nyéki-tó, Gyékényes, Csepel sóderbányái, s sorolhatnánk hosszan. A delfines „büszkeség” mondatja, hogy egy felhagyott müvelésü csepeli bányató sokáig a „Delfin-tó” büszke nevet viselte, igaz, nem hivatalosan, mivel a szakosztály tagjai „fedezték fel” és vették – képletesen – birtokba búvármerülésekre. (Több Delfin Kupát is itt rendezett a Szakosztály.) Ezeknek a súlyosan korlátozó körülményeknek azonban volt „jó oldala” is: ebben az idökben nem nagyon lehetett olyan hangokat hallani, hogy: „… csak nem gondolod, hogy egy mocskos tóban fogok merülni?”
Valójában az 1980-as évek elejétöl-második felétöl egyre több és szebb helyre jutottak el a magyar búvárok, s így a DELFIN is. Tágultak a lehetöségek, s lassan megismertük a távolibb tengereket is, s a Szakosztály tagjai szervezett túra keretében eljutottak minden búvár vágyainak helyszínére, a Vörös-tengerre. S ezzel az úttal jelképesen megnyíltak a lehetöségek – persze ehhez kellett az is, hogy a rendszerváltoztatás lebontsa a vasfüggönyt – tagjaink – egyénileg, vagy kisebb csoportokban – bejárták a világtengereket a Bahamáktól Ausztráliáig. S maradt az Adria, amit akár egy hétvégére is fel lehetett keresni, persze évente többször. A DELFIN tagjai az adriai merüléseire, felfedezéseire az 1990-es évek második felében – gyakran – a Calipso vitorlással, majd az Aquarius motoros hajóval indultak…
Sokat változott a negyven év alatt a szemlélet is – persze nem csak a búvárok körében – napjainkra nincs szigonnyal vadászó, vagy sonkakagylókat gyüjtö tagunk. Állíthatjuk, hogy a DELFIN búvárai fokozott figyelmet fordítanak a víz alatti- felszíni környezet védelmére, megóvására… Tudjuk, a sok kis tett összegezödik, s lehet – kell lennie – eredményének… Álljon itt a továbbiakban az elmúlt évek szakosztály túráinak élményeit felelevenítö néhány kép…
* * * „Félig”
DELFIN túra az Adrián… Magyarázatot igényel a „félig DELFIN túra” kifejezés.Nos azért félig, mivel igaz, hogy négyen szakosztály tagok részt vettünk a túrán, s így a túra „létszámszabályainak eleget tettünk”, azonban a DELFIN 1977-ben (!) elfogadott és 1992-ben megerösített „Túra és Merülési Szabályzat”-ában foglaltaktól eltéröen nyilvánosan, szakosztályi ülésen nem jelentettük be a merülés sorozatot… Az Adriára, Pag-szigetére augusztus 22-én, hétfön indultunk több búvárbarátunkkal – összesen 10 búvárból állt a csoportunk – a Blue Bay Búvárbázisra. Az elözetes merülési terveinkben roncsmerülés(ek), a horvátországi merülési szabályokat figyelembe vevö sürített levegövel végrehajtható mélymerülések (is) szerepeltek. Az indulás meglehetösen hangulatromboló volt: ömlött az esö, hüvös volt, s ezt az idöjárást a Meteorológiai Intézet biztató elörejelzése sem tudott ellensúlyozni. A horvát autópályákon járva igaz elállt az esö, de a 15, söt 10 Celsius fokos hömérsékleti adatok nem bíztattak sok jóval. Azután egyszer feltünt a nagy és szép kék víz, az Adria, melynek sima – majdnem „vasalt” vize – reményeket ébresztett… A Blue Bay Búvárbázison udvariasan és kedvesen fogadtak csoportunkat, az elözetes egyeztetések, szállás, felszerelése elhelyezés minden szervezetten, rendezetten történt, ami az idöközben elö-elö bukkanó napsugarakkal együtt újabb biztatást jelentettek… Kedden kezdtük a merüléseket a bázis gyors hajójával, s az elözetes kellemes benyomások a merülések szervezése, végrehajtása során tovább erösödtek… S az idö is mintha segíteni akarta volna a kellemes víz alatti felfedezéseink sikerét: az elsö merülö naptól a szombati távozásig nem volt szél, többnyire sütött a nap, meleg volt, s ami nem lényegtelen, sima tengeren közelítettük meg a közeli-távoli merülöhelyeket. Általános tapasztalatunk szerint mindenütt jó volt a látótávolság, viszont a víz viszonylag „friss” volt, s a hö határ úgy 14-18 méter mélységben volt. Merültünk szép és még szebb falakat, kanyont, tengeri barlangot, víz alatti kúpokat és felszín felé emelkedö szirteket és zátonyokat. Az érdekes és szép merülések során három „különleges” merülésben is részünk volt. Felkerestük a régmúltban elsüllyedt Rózsa-roncsot. Nos erröl a régi, málló félben lévö fahajóroncsról a legkülönbözöbb véleményeket hallottunk még itthon. Vannak, akik „leszólják”, mert valóban hatalmas pusztítást vitt végbe a hajdan fából készült hajón a tenger, s a fát pusztító baktériumok, s napjainkra döntö többségében a váz és a fém alkatrészek, szerelvények szerkezetek képezik a látnivalót. Ezzel szemben a roncsok, roncsmerülések iránt fogékony, s e területen jártas búvárok szívét biztosan megdobogtatja a mélyben kibontakozó omladozó hajóváz, szerkezet. Igen, ilyen egy régi fahajó roncsa… Egy „szépséghibája” van azonban a roncsnak: 40 és 50 méter között helyezkedik el, tehát sürített levögövel csak néhány méterrel a roncs felett lebegve veheti szemügyre az érdeklödö. A roncs mellett lévö érdekes és szép zátony viszont további élménygyüjtést tesz lehetövé. A másik „különlegesség” egy a bázistól meglehetösen távol, a Dolin-szigetnél lévö kisebb, mintegy 20 méter hosszúságú, nem túl régen elsüllyedt halászhajó roncsa volt. A 28-40 méter mélységben lévö roncshoz „kékben”, kötél mentén merültünk le. A hajdan volt hajó meglehetösen jó állapotban van, az elsüllyedéskor mindössze a hátsó része sérült meg. A hajó épségét jól jellemzi, hogy volt közülünk, aki nem tudott a külsö kormányállásban még meglévö kormánykerék csábításának ellenállni, és egy-két percre búvárkormányossá vált. A tenger már befogadta, birtokba vette, részének tekinti az egykor emberkéz alkotta szerkezetet: megtelepedtek rajta, de még nem borították be teljesen a helytüllö élölények. A roncs legszebb, legmegkapóbb és leglátványosabb része is az élövilághoz kapcsolódik ami egyúttal érdekes, talán fura grimasza is az életnek, halálnak. Az egykor volt „halpusztító” ma felmérhetetlen mennyiségü, kisebb, nagyobb és még nagyobb halnak ad otthont. A néhány centiméterestöl az akár fél méter körüli halak akkora rajokat képeznek, hogy a roncs egyes részeit eltakarják a szemlélödö elöl, felhöket, összefüggö falakat alkotva. A roncs élövilágának gazdagsága miatt valójában felesleges idézöjelbe tenni, a különlegesség szót… A harmadik „különlegesség” esetében is felesleges lehet az idézöjel: egy szintén a bázistól távol lévö merülöhelyen (U Valska Vera) egy néhány éve felfedezett és a közel múltban búvárrégészek által feltárt amfora mezö mellett-felett merültünk. A Kr.e. 200-100 körüli évekböl származó nagyméretü, döntö többségében ép amforák köré-fölé egy vasketrecet állítottak, ezáltal biztosítván, hogy a „mindent a szemnek, de semmit a kéznek” elve a gyakorlatban, s akár hosszabb távon is érvényesüljön. A viszonylag nagyszámú amforáról a régészek eltávolították az idök folyamán rárakodott üledéket, így ma a terjedelmes korsók szabadon, egymás mellett, egymáson hevernek a fenéken. S merültünk még… Együtt, csoportban, biztonságosan – szerintünk – rendezetten és jó hangulatban, s ami nem utolsó dolog, az eredeti merülési céljainkat megvalósítotva, s sok szép és érdekes élménnyel, tapasztalattal gazdagodva tértünk haza…
* * * Túrabeszámoló Elözmények Biztosan minden túraszervezö szembesült azzal, hogy még a „legegyszerübb” túra elökészítése is sok gonddal jár. Egy távolabbi merülöhelyekhez tervezett út még több problémát jelent. Szakosztályunk 2005. öszi, a Vörös-tengerhez szervezett útjánál azonban a szokásos szervezési nehézségek, mintha fokozottan jelentkeztek volna… A kellö idöben elkezdett szervezés ellenére valahogy az idöpont, a helyszín, a résztvevök, az utazásszervezö nem akart összeállni… Végül szeptember elejére kiderült a DELIN-böl mindössze hárman Garamvölgyi Csaba, Kollár K. Attila, Schreiner Lóránt – éppen a Szakosztály Túra- és merülési Szabályzatában elöírt legkisebb létszám – és néhány barátunk, családtagunk vesz részt az „északi szafarin”… Az
indulás elött, vagy 10 nappal az utunkat szervezö
IGUANA Utazási Iroda jelezte, hogy egy kellemes meglepetéssel
szolgál: nem a korábbi túrákról
ismert SEA RAY nevü hajóval lesz egy hétig
a lakóhelyünk, hanem egy néhány hete,
a teljes felújítás, átépítés
után vízre bocsátott 30 méteres, magasabb
kategóriájú – magyarul több csillagos
– vízi jármü. (A Világhálón
küldött képek igen kecsegtetöek voltak:
hatalmas fedélzet, nagyon szép szalon, tágas
kabinok, nem emeletes ágyakkal, zuhanyozóval, saját
hütövel felszerelve, stb. Persze az egyszeri, de gyakorlott
búvárutazó a fotográifákat
némileg bizalmatlanul szemléli, mert más
a kép, s más a valóság…) Az
indulás elött néhány nappal újabb
kedvezö hírrel jelentkezett az utaztató: azt
ajánlotta, hogy változatlan feltételekkel
– szervezési okokból – az északi
túrát egy „mély délire”
cseréljük fel… Nem sokat gondolkodtunk, hogy
elfogadjuk a javaslatot… Október 12. szerda S
eljött az indulás napja, volt repülö, nem
sztrájkolt a légikikötö személyzete,
„sima” volt a fedélzetre jutás, ahol
sok-sok a Vörös-tengerhez igyekvö magyarbúvárral
együtt elindultunk az újabb víz alatti felfedezések
felé… Október 13. csütörtök A kora reggeli indulás némileg csúszik: várjuk a hajó kifutását engedélyezö helyi fö-illetékes „szemléjét” és aláírását…
Elindultunk.
Próbáljuk magunkat, súlyunkat, felszerelésünket, „ismerkednek” az új merülöpárok. A merülés elsö 10-15 perce – a kellemes, 28 Celsius fok hömérsékletü vízen kívül semmi extra érdekességgel nem szolgál. Majd egy szirt mögött eltünik egy valaha volt szafarihajó 25-30 méter hosszúságú roncsa. A fából készült hajó teste szinte teljesen ép, viszont a felépítményt, a korlátokat, az árbocokat minta lebontották volna. (Ezek egy része a hajó mellett hever, a mintegy 12-13 méter mélységü homokos fenéken.) A hajó fedélzetén sötét nyílások tátongnak, a testbe vezetö egykori lejáratok. Benézünk, bevilágítunk: az egyiken a lakótérbe lehetett lejutni, a másik a raktérbe, a harmadik a gépházba vezetett… Részletesen mindent végig nézünk, majd a felépítmény a fenéken lévö roncsai között a helyi élövilág lakóit vizsgáljuk. Három terjedelmes Picassó-hal köröz egymáshoz közel… Helyi merülésvezetönk, régi ismerösünk Hani Rashad Adly jelzi, ideje visszaindulnunk… Egy nyugodt, kellemes és érdekes merüléssel indult a túra. Az aznapi második merülést Shaab Sharm-nál hajtottuk végre. A mélybe nyúló fal, a plató gazdag élövilága, a koráll oszlopok szépsége a Vörös-tenger sokszínü arcát mutatta e helyen is… Majd elindultunk délre, a St. John’s zátonyig (zátonyokig) tartó hosszú, 12 órás, éjszakai is tartó útra. A víz viszonylag nyugodt volt, bár némi északi szél kísért egész túránk alatt. Harminc méter hosszúságú hajónk kitartóan szelte a habokat, s lassan a nap a „szokásos” vöröses-narancsos fényjátéka mellett lebukott a látóhatár mögött.
S haladtunk délre. (Reggel tudtuk csak meg, hogy az éjszaka kiemelt veszélyt tartogatott: a hajót hosszú órákon keresztül szakosztályvezetönk, Garamvölgyi Csaba, a néhány éve az Adrián hajózó Aquarius búvár-motoroshajó kapitánya vezette… Ez itt a vicc helye volt… Csaba az egész úton gyakran tünt fel a kormányosi állásban… Nosztalgiája érthetö…) Október 14. péntek Megérkeztünk
a fö úti célunkhoz, a St. John’s zátonyokhoz.
Az elsö merülés során lebegünk a kékségben. Gazdag és változatos korallok által borított fal, mely mellett-között a Vörös-tenger számtalan jellegzetes színes, vagy ezüstös hala éli megszokott életét: szemlélödnek, rejtözködnek, táplálkoznak, vadásznak, s vadászzsákmánnyá válnak … 25-30 méter mélységben úszunk, amikor alattunk mintegy 10 méterrel egy hatalmas fekete árny jelenik meg. Egy manta. Nyugodtan úszik, lejjebb süllyedünk, de ördögrájánk – miért ördög ez a békés lény? – nem tervez ismerkedést. Lassan, de biztosan halad, kilátásunk sincs, hogy utolérjük… Fehér hasán szép számmal kapaszkodnak potyautasai, a bojtorjánhalak… Néhány perc múlva újabb sötét árny. Ezúttal egy karcsú, fürge test, fehér hátúszóval. A két, két és fél méter hosszúságú szirti cápa cirkálva úszik el, ügyet sem vetve csoportunkra. Újabb néhány perc múlva egy ezüstös, nagyobb testü barrakudákból álló csoporttal találkozunk. Ök tán a legtürelmesebbek: közel engednek magukhoz, majd arrébb úsznak – sietség nélkül – s újra rajjá állnak össze. Ez a folyamat megismétlödik kétszer háromszor, majd ezeket az érdekes halaktól is elbúcsúzunk, megkeressük hajónkat, s a nem túl kényelmes létrán kisebb-nagyobb nyögések közepette a fedélzetre mászunk. A merülés kiértékelésen megállapítjuk: szerencsések vagyunk, szépen, és kellemesen köszöntött bennünket a déli Vörös-tenger élövilága… Délután átállunk a Big Gotta zátonyhoz. A szirt nagy, érdekes üregeibe beúszunk, a számos átjáró, ki- és bejárat vonzza a tengeri zárt tereket felfedezni vágyókat. Rájákkal, kisebb és nagyobb murénákkal, Napoleonhalakkal találkozunk…
Az éjszakai merülésre a társaság kissé elfáradt. Ennek ellenére csoportunk párban, kisebb csoportokban az éjszakára alkalmi kikötövé vált szírt mellett lemerül a sötét, nyugodt vízbe. A látvány igen megkapó. Megszámlálhatatlan mennyiségü kék hal nyüzsög a vízben. Szinte „forr” a tenger alja, kis és nagy, egyedülálló és csoportokban cirkáló halak tömegét világítják meg lámpáink fénysugarai… (Találkoztunk más érdekességgel is. Nevezetesen a kivilágítatlan éjszakai búvár jelenségével. Megdöbbentö volt, hogy számos, más hajóról merülö búvár, búvár csoport tagjai nem használtak lámpát. Mondjuk egy 10 fös (!!!) csoport, ahol a fele búvárnak nem volt bekapcsolt lámpája. Lehet persze, hogy nem is volt lámpájuk. Söt, láttunk merülöpárt lámpa – bekapcsolt lámpa – nélkül! Vitathatatlan, hogy a számtalan, a zátony mellett horgonyzó kivilágított hajóról fény szürödött a víz alá, de akkor is… Ezzel a kockázatos és veszélyes „jelenséggel” minden éjszakai merülés alkalmával találkoztunk. Csoportunk tagjai meglepödtek, megdöbbentek. Jogosan.)
Október 15. szombat A reggeli – egyesek szerint hajnali – és a délelötti merülés helyszíne a szép és érdekes Small Gotta zátony. A „small” némileg relatív kategória, ha például a páratlanul szép Small Habili-hoz viszonyítjuk. A zátonyt 20 méter mélységben, vagy a felett a megfelelö egyéni levegöfogyasztású búvárok számára körbe úszható, annak ellenére, hogy itt mindig van áramlás. A szírt északi „csücske” tereli el a vízfolyamát, tehát bármerröl indul a búvár a fél utat áramlással szemben teszi meg. Megkapó látvány a legészakibb pont: itt mindig nagyobb halrajok, csoportok „állnak” szembe az áramlással. A második merülés alkalmával csoportunk több tagja egy termetes fehérfoltos úszójú szirtcápa látványát élvezhette…
A délutánt és az éjszakát az Umm Erg zátonynál töltöttük. A délutáni merülésre párokba indultunk. A merülöhely – ez is – igen érdekes (s sajnos egyre népszerübb, ebben az évben lényegesen több szafarihajóval találkoztunk, mint egy évvel korábban). A szirt déli fala teljesen puszta, valamikor robbantással halásztak (?) e helyen, s a korallok szinte teljesen elpusztultak. Ezzel szemben a dél-keleti részen egy koralloszlop erdöben bolyonghat a víz alatti felfedezö. A felmagasodó – szárazföldi hasonlattal élve – koralltük páratlanul gazdag és színpompás élövilága rabul ejtheti az itt merülöt. A fenéken ráják, az üregekben murénák, s a „tük” között nagyobb halak, magányosan, csoportokban. Találkoztunk barrakudákkal, fiatal, világos színü Napóleon halakkal is. A „koralltü-erdöt” elhagyva, a zátonyt követve enyhébb-erösebb szembeáramlásban úszva érdekes és változatos tagoltságú fal mellett vezet az út… A kopár rész is szolgál érdekességgel: picike fekete-fehér halak tömegei lebegnek a megcsonkított sziklák felett. További érdekesség a déli oldalon több, nagyobb szirt, de a levegökészlet véges, még ha a búvár egyre ritkábban, s kisebbet is „kortyol” belöle…
A csoportunkból éjszakai merülésre vállalkozó két búvár (Schereiner Lóránt és Garamvölgyi Csaba) alig 8 méteres mélységben egy alvó cápát látott… Október 16. Vasárnap A hajnali napsugár – talán a legszebb merülöhelyen – a Small Habili-nél érte csoportunkat. A 3-5 méterre a víz felszíne alá felnyúló picike „ékszerdoboznál” már négy hajó horgonyzott, így egymás után, összekötve lehetett csak megállni. A hullámzó vízben – számítva az áramlásra is – közelítettük meg kisebb csoportokban a zátonyt. A keleti oldal felé indulva, enyhe áramlással szembe úszva, az elözetes elgondoláshoz képest egyszerübben jutottunk el a kék mélységbe zuhanó, szinte függöleges falú zátonyhoz. A búvár e helyen könnyen zavarba jöhet. Mit tegyen? Nézze a páratlanul gazdag falat, a cikázó kisebb-nagyobb színes korallhalakban gyönyörködve, vagy kémlelje a kékséget a távolban és mélyben, hogy mikor bukkan fel valami „nagy és izgalmas”? Ússzon 10-15 méter mélységben, s akkor háromszor, négyszer megkerülheti a kis szirtet, vagy engedjen a kísértésnek, s merüljön a megengedett 30-40 méter közelébe, így viszont levegökészlete a kerülések számának szigorú határt szab? Mindenki tudása, biztonsága, s „vérmérséklete” szerint járjon el! Persze van olyan megoldás is, amikor a körbeúszások száma, s a mélység iránti vágy egészséges egyensúlyba kerül(het) … Sajnos idén semmi „igazán naggyal” nem találkoztunk itt. Lehet, hogy még korán volt, s a cápák, manták még nem érték el idáig? Ki tudja… Mindenesetre a túra egyik legszebb merülése volt…
A Small Habilivel búcsuztunk St. John’s zátonytól… A túra azonban sok érdekességgel még folytatódott… Útban észak felé a Paradise nevü merülöhelyen van a „délelötti” merülés. Amennyiben a zátonyt „önmagában” nézzük, úgy a névadók nem sokban túloztak: a legigényesebb tengerjárók is megtalálhatnak itt mindent, „mi szem-szájnak ingere”. Van itt fal, csodaszép élövilággal, „kis barlang(ok), melyek valójában tekintélyes méretüek, viszont könnyen járhatóak, a hófehér homok borította fenékböl kisebb-nagyobb koralltornyok emelkednek a felszín felé. A zátony délnyugati-nyugati oldalától nem túl nagy távolságban a kék mélybe süllyed hol lankásan, hol meredeken lejtö a fenék. Van itt áramlás – azoknak, akik kedvelik – s amennyiben a szerencse, pontosabban a zátony lakóinak kedve tartja, tekintélyes méretü Napoleon halakkal, murénákkal találkozhatunk, söt jó esélye van, hogy itt is a méltóságteljes manták lebegésében, vagy a cirkáló szirti cápák látványában gyönyörködhetünk. (E két utóbbi tengerlakóval – sajnos – a közel egyórás merülésünk alkalmával nem találkoztunk…) S kitartóan haladtunk északra. A délutáni merülés az eredeti tervek szerint számos roncs felkeresésére készülö csoportunk tagjait némileg kárpótolta. Miután a Ras Bananas „félszigetet” magunk mögött hagytuk, egy hosszú-hosszú víz alatti zátony mellett készültünk merülésre. Célunk a – tudomásunk szerint – kevésbé ismert Hadia roncsának felkeresése volt. (A szafari hajók nem szívesen állnak itt meg, a zátony veszélyes, különösen szélben. Néhány éve egy búvárhajót a zátonyra sodort a szél és az áramlás.)
A Hadia 1952-ben járt szerencsétlenül, eredetileg egy 60 méter körüli hosszúságú teherhajó volt. A különlegessége, hogy felfedezésekor – s természetesen napjainkban is – csak a hajó fele, hátsó fele van meg, ami a 30 méter mélységü, szinte teljesen egyenes (sima) homokos fenéken nyugszik. A helybeli búvárok hosszan keresték a hajó hiányzó részét, de eddig senki nem találta meg. A helyzet különlegessége az, hogy a környéken nincs lejtö, víz alatti árok, vagy leszakadás, ahová a roncs másik fele lecsúszhatott volna. Arról, hogy a hajót szét-vágták és kiemelték volna, arról senki nem tud. (Megjegyzésre érdemes, hogy egy ilyen akció a helyi halászok elött biztosan nem maradt volna titokban.) Tehát egy kevéssé ismert, érdekes, mondhatjuk azt is, hogy rejtélyes roncshoz készültünk. Hajónk kapitánya úgy dönt, hogy nem horgonyoz le ezen a helyen, így a merülö búvárok egy idöben szállnak a vízbe, s süllyednek alá a felfedezésre. A délutáni nap fénye laposabban, de számunkra kedvezö oldalról hatolt a víz alá. A roncs, pontosabban fél roncs igen megkapó képet mutatott. A hajdan volt rakományszállító tengeri munkás a bal oldalán nyugszik a homokos fenéken. A roncshoz mintegy 20 méteres mélységben közeledünk. A megmaradt rész viszonylag jó állapotban van: a korlátok, a felépítmények, árbocok, a kémény szinte épnek tünik, bár a több mint ötven évi víz alatt tartózkodás nyomai is jól látszik: nagy felületeket borít az élövilág helytülö egyedeinek különféle telepei. Élövilág. A hajó mellett egy hatalmas, sötét színü Napoleon halat pillantottunk meg. (Valószínüleg más is megfigyelte – esetleg olvasott róla – hogy e faj fiatal egyedei sokkal világosabb színüek, mint a nagyobb, idösebb példányok.) A hal a fajtársai között is hatalmas: hosszúsága biztosan meghaladja a két métert. Miután közelebb úszunk a korlátok „árnyékában” még két, szintén méretes fürész sügért fedezünk fel… Elöször a hajó „sérülése” felé vesszükük az irányt. A hajótestet, mintha egy fürész metszette volna el: szinte egyenes, a hossztengelyre meröleges „vágás” okozta sérülés tünik a szemünk elé. Feltárul a hajó belsö szerkezeti felépítése, kisebb-nagyobb belsö terei. (Beúszásra nem készültünk, így a kísértés ellenállunk.) A sérülés mellett elhaladva, a zátony felé nézö hajófenékhez érünk, melynek legmélyebb pontja 30 méter körül volt. Nem sokat idözünk a különösebb érdekességet nem jelentö (?!) fenék felöli oldalon, inkább felemelkedünk a roncs legmagasabb pontjára és visszasüllyedünk az egykori fedélzetet vizsgálva. Kisebb-nagyobb halak, egyedül és csapatban, számtalan, a vörös-tengeri roncsoknál szokásos, tekintélyes méretü tüzhal figyeli felfedezö utunkat…Az idö gyorsan elszalad egy roncs környezetében. A függölegesen álló hátsó fedélzeten, a tat közelében néhány benézésére-bevilágításra alkalmas, könnyen beúszható nyílás „kínálgatja” magát. Egy hajdan volt „ajtón” beúsztunk, s egy két „vasgerenda” alatt átcsúszva ismét a külsö oldalon vagyunk. A merülésre tervezett idönk a vége felé közeledik. Megkeressük a le – ezúttal fel – vezetö kötelet, melyen már elöttünk más merülöpárok elindultak a felszín felé. Lassú emelkedés, a biztonsági megálló (egyeseknek a „figyelmes” búvárkomputerük jóvoltából kötelezö megálló), majd újra a délutáni napsütésben úszunk a közelben várakozó hajónkhoz. Találkoztunk a Hadával, „megmutatta” magát, de messze nem ismertük meg… Találkozunk, ismerkedünk még vele valamikor? (A Napóleon hal az igazán hatalmas volt…)
Az estét, az éjszakát a Sataya zátonynál töltöttük. Csoportunkból mindössze ketten (Csaba és Lóri) vállalkoztak éjszakai merülésre.
A közel 50 perces merülés – szerintük – jó levezetése volt a napnak, s – még – jobb étvágyat csinált a böséges vacsorához…
Október 17. hétfö A reggeli elötti (tehát hajnali) merülés a közel Hamata magasságában lévö Claudio nevü zátonynál. A merülöhely érdekessége, hogy a zátony „belsejét” számos kisebb-nagyobb barlang, üreg, folyosó szabdalja szét, s kínálja a zárt, félig zárt terek élövilágának, érdekes és megkapó formáinak, s nem utolsós sorban sajátos fényjátékainak felfedezésének lehetöségét… Nagyon szép – közel – egy órát töltünk el a víz alatt…
S hajónk „szembe” szélben szeli a hullámokat. Idönként a part közelinek tünik, néha delfinek jelennek meg, söt egyszer egy levegözö teknöst is megpillanthattunk. (Föleg azoknak adattak meg ezek az élmények, akik nem az álmok birodalmába merülve vészelték át a hosszabb hajózást. Csaba és a hajó kormánykereke ismét hosszabb idöre egymásra találtak…)
Big Abu Galawa. Ez az egy nagyobb, s több kisebb zátonyból álló merülöhely – egyik – érdekessége egy kisebb zátonyra futott tolóhajó, melynek orra a kissé a víz alatt lévö szirt fölé nyúlik. Valójában szerencse, hogy a merüléseknek nem adunk nevet. Amennyiben mégis így lenne, nos akkor az elnevezésben a szégyenkezés, szégyen szónak is szerepelnie kellene. Történt ugyanis az, hogy a csoportunkat vezetö merülöpárnak a két idösebb búvároktató (Csaba és Attila, KKA) vállalkozott. A merülés útvonala látszólag egyszerü volt: horgonyzó hajónktól nem túl távol lévö víz alatti szirtet kellet elérnünk, majd a falat követve jutottunk – volna – a roncshoz, ezután egy másik – kicsit távolabbi – zátonyt megkerülve úsztunk – volna – a „fö” zátonyhoz, majd amellett vissza a hajóhoz. A leírt útvonal a valóságban sokkal egyszerübbnek tünt. Indulás elött még Csaba viccelödött: „Szép lenne, ha eltévednénk…” Nos, mint utóbb kiderült, nem szabad a víz alatti tájékozódással viccelni, a hullámokra az ördögöt festeni, mert meg lesz a büntetés… Elindultunk. A víz erösen hullámzott, s a 10-15 méteres mélységben az ellentétes irányból egy igen gyenge áramlás volt. Úsztunk a megadott irányba. Találtunk néhány szép és érdekes víz alatti szirtet, melyeket megcsodáltunk. Majd folytattuk utunkat. Irányt mutatott – legalább is úgy gondoltuk – a csoportunkkal lévö másik, ritkábban merülö helyi merülésvezetöje által vezetett csoport. Szépséges szirt mellett úsztunk. Kitartóan. Már kevésbé volt izgalmas a pompás korallok, a színes halak látványa. Valahogy nem akartuk elérni a roncsot. Túl úsztunk volna rajta? Nem sikerült a megfelelö „egyeztetés” egy velünk szemben úszó csoporttal sem. (Igen, hát ugye alapvetö, hogy azok a jelzések, amit egyértelmünek tartunk, azok – valószínüleg – akkor lesznek érthetöek mások számára, ha elözetesen egyeztettük. Nos erröl a fontos igazságról ezúttal meg is meggyözödtünk. Persze ez a helymeghatározásban nem segített.) Szégyen, de hasznos, végsö megoldásként az ember a felszínre emelkedik, s úgy nézi be az irányt. Megtörtént. A felszínen a víz erösen hullámzott. Ezért a keresett víz alatti zátony nem látszott a felszínröl sem, viszont a távolságból arra következtettem (KKA), hogy a szélsö zátony mellett vagyunk. Tehát elkerültük a közeli roncsos zátonyt … Követtük a távoli szirtet falát, megtaláltuk a mellettünk horgonyzó hajót, majd feltünt a MAZIN kötelei, feneke… Visszaérkeztünk, de a roncsnál nem jártunk… Zavartan kértünk elnézést a csoporttól… Azt mondták, nincs semmi baj… Mindenesetre – pestiesen szólva – égö volt… Nagyon… Szerencsére gyorsan felszedtük a horgonyt, s elindultunk Dahra Wadi Gemálhoz, az éjszakai pihenöhelyre…
A fenti kép csoportunk egyik tagjának - Bende Csabának - a 100-ik merülését, a helyi szokásoknak megfelelõen - liszttel, kechuppal, tojással, stb... - köszöntõ "házi ünnepségének" pillanatát örökíti meg. A „kihagyott” roncs miatt csoportunk nagyobbik fele éjszakai pármerüléssel kárpótolta magát. A hely közepesen érdekes volt…
Október 18. Kedd Az utolsó merülö napunk… A reggeli merülés helyszíne az elsö nap már felkeresett Saáb Sharm zátony egy másik, érdekes része volt. Egy kellemes, 30 méter körüli mélységü merülésünk volt, a „szokásos” szép és kellemes környezetben…
A
merüléseket Saáb Marsa Alam-nál fejeztük
be. Minden jó, ha a vége jó … Így
gondolták helyi merülés vezetöink. A zátony
északi – erösen hullámos oldalára
csónakkal vitték ki a csoportot. Ezen a részen
egy csodaszép korallkert rejt a 15-20 méter mélységü
víz…
Hajnalban csomagjainkkal a partra csónakázunk, majd „lendületes” buszút Hurghadáig … Kellemes meglepetés, hogy repülögépünk közel egy órával elöbb indul… Kora délután érkezünk a harmincfokos melegböl Budapestre… A levegö hüvös, de újra itthon vagyunk… (Garamvölgyi Csaba – Kollár K. Attila – Schreiner Lóránt; Merülhelyek vázlatai: Hani Rashad Adly; Fotók: Kollár Krisztián)
Szezonnyitó Szakosztály túra Írják, mi meg olvassuk. Mondják, mi meg hallgatjuk. Azután mi is mondjuk, s ami ezeknél fontosabb csináljuk is. (Tudatosan nem a tesszük kifejezést használtam.) Ja, hogy mit? Bocsánat… A téli pihenö után a a szezonnyitó merülésröl van szó. Fontos, hogy az ember nyugodt körülmények között – nem éles helyzetben – átnézze a hajót, kibontsa a vitorlákat, s egy könnyü laza kört írjon le a vízen. Lássa, minden a helyén van, egy kötél sem öregedett el, a téli estéken foltozott vitorlák tartanak-e, s nem utolsó sorban a kézben, szemben és a fejben benne van-e mindaz, ami az elözö szezonban ott volt. Nos valami ilyen a vitorlásoknál az évadnyitó hajópróba, s valami hasonló a búvároknál a szezonnyitó merülés. Érdekes dolgot figyeltem meg a évek során. (A vitorlásoknál is, meg a búvároknál is.) Valaki minél régebben „müveli a sportot”, annál inkább fontosnak tartja ezt az „elsöt”. Sajnos az nem várható el rohanó, kapkodó, erölködö világunkban, hogy mindenki egyszerre legyen a tópartján… Kár… Minél többen vagyunk, annál jobb, annál teljesebb az élmény. Meg eredményesebb is a kezdés. Nos, most, a hétvégén összegyültünk az Esztergom-kertvárosi Palatínus-tó partján szakosztálytagok és barátok, s egy kellemes szezonnyitó, órácskányi merülés keretében próbáltuk ki a „hajót”, bocsánat magunkat, felszerelésünket, így indítva útjára – a remélhetöleg – biztonságos merülésekben, kellemes és érdekes víz alatti felfedezésekben gazdag búvárszezont…
2006. május 21. * * * Új képek és gondolatok a pagi túráról...
Elõzetes!
Szakosztályunk az idei elsõ tengeri túráját
június 1-6-a között, az Adriához, Pag-szigetre,
a Kék Öböl Búvárbázis közremûködésével
szervezte. A túra az elmúlt évek „legnépesebb”
DELFIN tengeri túrája volt, vendégeinkkel
együtt 18 fõ volt a létszám.…
Bár az idõjárás nem kedvezett, a jó
hangulatot nem tudta elrontani és az elõzetesen
kitûzött merülési céljaink –
jelentõs részét – is sikerült
megvalósítanunk…
* * * Barátsággal köszöntjük és üdvözöljük a DELFIN új tagjait, Miskolczi László merülésvezetõt és Verók Katalin alapfokú búvárt, akiket a Szakosztály 2006. június 2-i kihelyezett ülésén (Horvátország, Pag-sziget, Stara Novalja) a jelenlévök – egyhangú szavazással – tagjaink közé felvettek. Új DELFIN-es búvártársainknak sok-sok szép és biztonságos merülést kívánunk! (Szakosztályvezetés) 2006. június 08. 2006. július 07-09., Szlovákia, Erzsébet pataki túra „Kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belelépni!” Júliusban néhány klubtag (8) és hozzátartozója Szlovákiában járt, hogy egy túra keretében megtekintse a híres Erzsébet patak élövilágát és annak környezetét. Erröl szeretnék beszámolni azon klubtagoknak, akik még nem jártak ott és azoknak, akik valamikor jártak ott. A
szervezést Tóth Dávid klubtársunk
végezte, akinek itt szeretnék köszönetet
mondani. Az indulás elött két héttel
összeállt a létszám, kialakult a találkozási
hely és idöpont. Schreiner Lóránt
Fotók: Verók Katalin Szigetszentmárton, 2006. július 19. Vass
Zoltán levele az Erzsébet
pataki túrához...
2006. oktbóber 05-07., Horvátország, Krk-sziget Régi álmom volt, hogy ismét merüljek azokon a helyeken Krk környékén ahová oly sok szép – és valljuk be kellemetlen – emlék is füzött. Elhatároztam, hogy nosztalgia túrát szervezek… A kilátások nem voltak túl biztatóak az idöjárást illetöen. Már több nappal a túra elött erös jugo fújt a környéken, ami mint tudjuk nem túl biztató… Megérkezésünkkor sem volt ez másképp.
Másnapra
kissé csendesedett a szél de azok a fránya
döghullámok még mindig meghatározták
a merüléseket. Egy helyi halászhajóval
mentünk ki az egyik kedvenc merülöhelyemre Plavnikra,
a Hármas–öbölbe. De sokat merültünk
itt… Ennek ellenére most is rengeteg szépségét
fedeztem fel… Délben tintahal ebéd a hajón,
ami nagyon finoman volt elkészítve.
Délutánra még maradt erönk egy szép kirándulásra Vrbnik-be, majd onnan át Punat-ba, ahol oly sok szép estét töltöttem el! Itt vacsora a pizzériában (a tonhalas pizza még most is nagyon szuper) majd fagyizás az albánoknál. Szóval a végére igazi nosztalgia hangulatom támadt… Már csak az Aquarius hiányzott…
(Garamvölgyi Csaba) Krk-sziget, 2006. október 5-7. 2006. október 20-23., Horvátország, Krk-sziget Gondoltuk kihasználjuk a még mindig jó idõjárást és egy hétvégére leugrunk Krk-re. Kapóra jött Szarka Géza meghívása az idényzáró bulira.
Az elõjelek itt sem voltak túl bíztatóak, már ami az idõjárást illeti. Lefelé menet végig zuhogott az esõ, és Krk felett is sötét felhõk tornyosultak. Azonban így is nekiindultunk a kis halászhajóval Cres-szigetének. Kicsit szomorú merülésre készültünk, hiszen a cél egy fiatalon elhunyt búvártársunk emlékére készûlt víz alatti emléktábla elhelyezés volt a Törpés-öbölben. Beöltöztünk, majd mindannyian vízbeszálltunk. Géza elhelyezte az emléktáblát amit azután valamennyien körbelebegtünk. Szomorú és megható volt… Innen elúsztunk egy szép falig, amit végigmerültünk. Rengeteg kis üreg és sok-sok hal. Szép merülés volt…
Délután az „átbújós falnál” buktunk víz alá. Ez egy nagyon szép és érdekes merülés. Kb. 3 méterrel a víz felszín alatt egy lyuk található, amin átbújva egy kb. 30 méteres fal tetején találja magát a búvár, felette pedig egy nagy üreg. Szóval igen szép hely! Itt is nagyon sok halat láttunk. Másnap a Lila-fal felé vettük az irányt és immáron nagyon sokadszor megcsodáltam a gorgoniákat, valamint a hatalmas falat sok-sok üreggel és hallal. Itt még polipot is sikerült becserkésznünk! Sajnos ezekbõl a kedves állatokból is évrõl-évre egyre kevesebb lesz…
Délután
Géza egyik új merülõhelyére indultunk,
a New Caves-hez. Valóban nagyon szép és hatalmas
üreg, gazdag élõvilággal, valamint egy
levegõs kürtõvel. Itt sikerült elsõnek
beúsznunk, így még senki nem keverte fel
elõttünk… (Garamvölgyi Csaba) Krk-sziget, 2006. október 20-23.
Szezonnyitó merülés(ek)… Éves túratervünkben szezonnyitó merüléseiként a Palatínus-tónál a Búvár múzeum felújítását terveztük.
A tavaszias tél némileg megviccelt bennünket, de egyúttal a tó élovilága bizonyította, hogy befogadta az emberkéz alkotta új „környezeti elemet”, a Múzeumot. Az élovilág azért viccelt meg bennünket, mivel általában télen „visszavonul”, s az alsóbbrendû (bocsánat a víz alatti élõvilág képviselõitõl!) növények és állatok száma, mennyisége jelentõsen lecsökken. Nos idén nem így volt, legalább is az apró kagylócskák tömege jelent meg a tóban, s ami – számunkra – a kellemetlenebb hírt eredményezte a Múzeum ketrecét, tablóit és a kiállított tárgyakat vastagon beborították. A kagylókon kívül a zöld moszat is „kirobbanó” formába került a télen, s amit a kagylók nem leptek el, azt ok borították be. A moszatok sajátos és érdekes jelenségeket is okoztak:, talán a legviccesebbnek Géza búvár 10-15 centiméteres zöld haja tûnt. Ezek az élõlények, no meg még ki tudja mi más, barnás, apró, de nagyon tapadós izék tömegei – melyek szintén mindent elborítottak – jelezték, hogy „szívesen látják” a víz alatt az új jövevényt, a Múzeumot. Az, hogy a „tavaszi nagytakarítás” elõtt mi fogadta a T. Látogatókat némiképpen érzékeltethetik Szabó Tamás búvároktató (Spartacus SE Búvárszakosztály) víz alatti fotói…
A meglehetõsen „barátságtalan” állapotok miatt úgy döntöttünk, hogy a Múzeumba elhelyezett tárgyakat kiszereljük, megtisztítjuk, illetve újjakra cseréljük, egyúttal beillesztjük az új adományokat. Munkánk megkönnyítése érdekében az esztergomi búvárok a ketrecet a part közelébe hozták. (Köszönet munkájukért, amit jól átgondoltan, megtervezetten gyorsan végeztek el.) Kellemes idõjárási viszonyok között, úgy 12-14 fokos vízben kezdtük a búvármunkát. Érdekes, hogy a vártnál gyorsabban haladt mind a tisztítás, mind pedig a kiállított felszereléseket tartó panelek leszerelése. A partra hozott elemek tisztítása meglehetõsen kilátástalan feladatnak tûnt, de végül is eltûnt moszat, alga, kagyló… A következõ szép hétvégén Pünkösdkor a megtisztított, újraszerelt panelek visszaszállítása, visszaszerelése következett… (A fotókat Czekó Mónikától kaptuk. Köszönjük!)
A visszaszerelés is gyorsan, lendületesen haladt, majd a már Múzeum emelésben, víz közötti lebegtetésben, úsztatásban és süllyesztésben nagy tapasztalattal rendelkezõ esztergomi búvárok az új helyére szállították a ketrecet. Hátra van még egy-két apró munka, mivel hiányzik néhány felirat a mit el kell helyezni, s egy nyitás elõtti „portörlés”… Rövidesen azt is elvégezzük… (2007. június) Vízi túra, kenúval Szigetújfalútól Szigetszentmártonig...
Vizitúra beszámoló A túra rövid összefoglalása elott szeretnék mindannyiunk nevében hálás köszönetet mondani Katinak és Lórinak a túra remek megszervezéséért és lebonyolításáért. Lóri
kezdeményezésére aug. 31-szept.1 hétvégén
nem a víz alatti világot csodáltuk meg kivételesen,
hanem a víz felettit, melynek fõ célja Csepel
sziget alsó felének megkerülése túrakenuval,
majd vissza evezés a soroksári Dunán Szigetszentmártonba. Végül elérkezett a várva várt pillanat : felbukkant a sziget csücske és rövidesen a tasi zsilipnél találtuk magunkat ahol gyorsan kikötöttünk. Kikötés után meg kellett állapítsuk, hogy a zsilip nem mûködik, úgyhogy a nap legnehezebb szakasza elõtt állunk, mivel át kell cipelni a felszereléseket a soroksári Dunára. Mielõtt ezt megtettük volna, ellátogattunk a tasi halászcsárdába ahol megebédeltünk és söröztünk egyet, míg kinn egy zivatar elvonult felettünk. Teli hassal, jó hangulatban szépen átvittük a két hajót és a felszereléseket a soroksári Dunára és vízre tettük azt. A szállítás során megtörtént az elso és egyetlen baleset is: Kati véletlenül belelépett a tartalék gázolajtartály kiöntõ csonkjába és csúnyán lehorzsolta a lábát , de derekasan tûrte a fájdalmat és némi vérveszteség után már együtt viccelõdött velünk. A
felfelé úton változott az evezõk személye:
Lóri és Kati átült a ladikba, míg
Csaba és Móni csatlakozott a gályázók
csapatába. Hamarosan rá kellett döbbenünk
saját fizikai erõnk korlátaira és
hálát adhattunk Lóri bölcs elõrelátására,
hogy szerzett egy motoros kisérõhajót. A
soroksári Dunán már erõs oldalszéllel
és jelentõs hullámzással kellett szembesülnünk
és rövidesen feladtuk a harcot a természet
erõivel szemben és engedtünk a kényelem
csábításának: vontára fogtuk
a kenut és a lapátokat elfektetve szemléltük
a tájat. A vontatás másik oka az volt, hogy
eléggé kifutottunk az idobõl és a
mártoni megérkezés így is az esti
órákra vártuk. Némileg felmelegedve a teától elbúcsúztunk egymástól és hazaindultunk azzal a tudattal, hogy a túra felejthetetlen emlékét sokáig õrízni fogjuk. (Tóth Dávid)
2007. augusztus
Még a késõ tavaszon történt… A Szakosztály egy kisebb túracsoportja „felfedezte” a vörös-tengeri Brothers-szigetek víz alatti világát… * * *
Valamikor réges-régen az egyik legnépszerûbb hazai, közös merüléseink közé tartoztak az éjszakai merülések. Nos ez a hagyományunk némileg megkopott, melynek azaz egyik oka, hogy a tengerjárások alkalmával igyekszik mindenki ebbõl az érdekes merülési „formából” is kivenni részét. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy évente egy-két-három (?) alkalommal ne szerveznénk „hivatalos szakosztályi éjszakai merüléseket”. Idén a „sötétség birodalmát” a Palatínus-tóban kerestük fel. Valójában semmi „igazi különlegességet” nem láttunk, tapasztaltunk, de egy kellemes, jó hangulatú merüléssel idéztük fel e „specialitás” elméleti és gyakorlati ismereteit.
- Levél Ausztáliából (2008. május 19.) Ausztráliában lévõ szakosztálytársaink, Czekó Mónika és Zsámbok Gábor a BÚVÁRINFÓ hasábjain számoltak be egy érdekes merülésükrõl. Írásuk IDE KATTINTVA olvasható...
Vörös-tenger
mély déli szafari Schreiner Lóri klubtársammal már tavaly december óta beszélgettünk, hogy össze kellene hozni egy túrát a Vörösön. Tudtuk hogy ez nem egyszerû dolog mostanában és nem csak a Vörös-tengerre. Mindenki elfoglalt, rohan, és ha van is egy hét szabadideje akkor azt inkább családjával tölti, mint kedvenc hobbijával. Minden esetre megbeszéltük, tavasszal megpróbáljuk összehozni… Tavaszra persze nem sikerült megszervezni, így következõ idõpontnak az õsz látszott megfelelõnek. Így esett a választás szeptember-október hónapok egyikére. Vad keresgélésbe kezdtem. Egyik utazásszervezõt a másik után kerestem meg, de szabad helyek már nemigen voltak. Lett volna lehetõség Kairóba repülni és onnan busszal menni Hurghadába, de ezt a verziót a hosszú utazás miatt elvetettem. Ekkortájt kb. 3-4 jelentkezõ volt a túrára. Úgy terveztük, hogy egy mély-déli szafarit veszünk célba. Az idõpont kitolódott novemberre… Lassanként körvonalazódott az útiterv. Találtam egy üres hajót, mely az elõzetes elvárásoknak megfelelt. Ez a hajó a Black Pearl volt. A tulajdonosokkal folytatott tárgyalás eredményeként amennyiben legalább 10 fot összeszedünk, akkor már indul a hajó. Innen vált egyre izgalmasabbá a túraszervezés. Mindenkit, akit ismertünk próbáltunk utolérni és beszervezni. Így kerültek elõ õs-Delfin tagok is. Október végére a létszám már 13 fõ volt. Jó kis nosztalgia Delfin bulinak néztünk elébe, különösen azért mert három klubtagunknak az idén volt egy nevezetes születésnapja. De errõl majd késõbb…
A formaságok elintézése után végre kézbe vehettük a repülõjegyeket. Ettõl kezdve már az utazás izgalma kerített hatalmába mindenkit. Túramegbeszélés – nem teljes létszámmal. Mit érdemes, kell vinni, ki milyen tartalék alkatrészt, felszelést, gyógyszert hoz magával, no és még sok minden… Elérkezett az indulás napja. Találkozó Ferihegy 2. reptéren. Sajnos ide már rossz hírekkel érkeztem, mert elõzõ este hívott a hajó tulajdonosa, hogy a hajójukkal mûszaki problémák adódtak, melyet az indulásig nem tudnak orvosolni, így másik hajót kellett bérelniük. Aki járt már Egyiptomban az tudja, hogy ez egy szinte mindennapos esemény az arab világban. Itt az adott szó, az üzleti korrektség szinte ismeretlen fogalom… Sok választásunk már nem volt, csak reménykedtünk, hogy lesz hajó. A repülõgép pontos indulását, hosszú, eseménytelen út követett. Délután 2 órakor érkeztünk Hurghadára, ahol várt minket az utazásszervezõ és az arab merülésvezetõ, Hany, akit már többen ismertünk egy tavalyi túráról. Ahogy szokott lenni, volt egy jó, és volt egy rossz híre. A jó hír, hogy van hajó, méghozzá hasonló kategóriájú mint a Black Pearl, a rossz hír viszont az, hogy nem Safagából indul, hanem Hamatából. A kettõ között mintegy 300 km távolság van… Miután a reptéren beszereztük a különbözõ nem alkoholmentes italokat, a busz felé vettük az irányt. Mindannyian nagy buszt kerestünk, azonban ezúttal be kellett érnünk egy kis mikrobusszal. Nagy csoport-nagy busz, kis csoport… Na de ennyire? A nem kevés csomagot az ablakon kellett betuszkolni a hátsó ülésekre, így azonban erõsen össze kellett zsúfolódnunk a megmaradt helyekre. És ha még figyelembe vesszük, hogy nem 20 km-t kellett így utaznunk, akkor bizony nem túl könnyû út állt elõttünk. Elsõ utunk Hurghadában a gyógyszertár volt, ahol be akartuk szerezni az útra szükséges „gyomorerõsíto” és tengeri betegség elleni gyógyszereket. Természetesen itt is mûködött az arab kereskedõ vér, hiszen a dobozon szereplõ árak tízszeresét kérték a gyógyszerekért. Na ja, úgy látszik a gazdasági válság ide is begyûrûzött… 4 óra felé aztán végre elindultunk Hamata irányába. Néhány rövid megállót követõen – ahol még csatlakozott a csapathoz a hajó szakácsa is – este 11 óra tájban érkeztünk meg a Hamata-i „jachtkikötobe”.
A csapat legtöbb tagja már többször járt itt, de az évek alatt nagy fejlõdés nem ment végbe errefelé. Kosz, por, szemét amerre a szem ellát. A legelkeserítõbb hogy a tenger közvetlen partján bokáig lehetett gázolni a hulladékokban. (Még szerencse, hogy sötét volt, így csak részleteket láttunk.) Ennyit a tenger védelmérõl… Most tapasztaltuk meg elõször a kis busz elõnyeit. Végre egészen a móló végéig levitt bennünket, megkímélve a kb. 500m-es, csomagokkal történõ sétától a zúzott kövek között. Minden rosszban van valami jó! Izgatottan vártuk, vajon melyik hajó lesz a miénk. Jöttek is az arab legények a zodiákokkal, vitték a csomagokat és minket az Amszterdam motorosra. Elsõ benyomás a hajóról, hogy nem is olyan rossz… Persze nem olyan, mint a Black Pearl, de azért elmegy. Aztán ahogy kezdtük belakni, már nem volt olyan mosolygós minden. A kabinokban barátságos és kíváncsi csótányokkal találkoztunk és a hajó általános állapota sem volt túl szép. A mûszaki berendezések is elég ütött-kopott állapotban voltak. A kezdeti rossz hangulatot a késõi vacsora kicsit javította, valamint az a hír miszerint másnap reggel 9 órakor kifutunk. Az idõjárás nagyon kellemes volt, nappal 28, éjszaka 20-22 fok körül, a víz 25-26 fokos. A csótányok, no meg a légkondi elõl legtöbben a szalonba költöztek. Itt kényelmesen ki lehetett nyújtózni, az ablakokat kinyitni és még a TV is közel volt…
Arab merülésvezetõnk egy rövid eligazítást tartott a hajóról, valamint a túráról. Itt tudtuk meg hogy az elõzõ csoport szinte végig hányta az utat, mert bizony Neptun (Poseidon), a tenger istene nem volt kegyes hozzájuk és helyenként 4-5 méteres hullámok voltak. No, ezt nagyon nem szerettük volna… Ezekkel a gondolatokkal tértünk nyugovóra.
A túra elsõ napján reggel legtöbben fáradtan ébredtek, de az indulás izgalma mindenkiben motoszkált. Bõséges reggeli, kb. 1 órás várakozás a kikötõ kapitányra, aki végül megadta az engedélyt a kifutásra. Gyönyörû napos idõ, kellemes déli szél, vasalt tenger – valahogy így jellemezhetõ az indulás napja. Az irányt Big Abu Galawa zátony felé vettük, ahol a bemerülõ merülést végrehajtottuk. A vízbeszállás során kiderült, hogy a hajón kevés lesz az ólom. (Ez már tavaly is elõfordult egy másik hajón. Úgy látszik a helyiek inkább sörétet gyártanak az ólomból.) A bemerülés sikeres volt, mindenki megismerte felszerelését, kicsit hozzászokott a megváltozott körülményekhez és a merülotársához. A hely nagyon szép volt, nagyon sok színes hallal, lágy korallal és még egy kicsiny szafari hajó roncsának meglátogatása is szerepelt a búvár étlapon. Soha rosszabb kezdést! Nagyon szép merülés volt, még akkor is ha merülésvezetõnk az eligazítás során rossz helyre rajzolta a roncsot. A merülés alatt Lóri jelezte, hogy a komputere nem mûködik. A vízbõl kijõve vettük észre, hogy ez bizony beázott. Villámgyors édesvizes elmosás, és szerencsére a Suunto kialakítása olyan, hogy az elemtartón keresztül nem tud víz bejutni az elektronikába. Az elemtartó is megúszta, így valószínûleg használható lesz majd, egy új „O” gyûrû és elem behelyezése után. Rövid hiba-megállapítás után rájöttünk, hogy az eredeti gyári elemcsomagban valószínûleg nem jó méretû tömítõ gyûrût csomagoltak. Pedig Lóri otthon le is próbálta a vízállóságot… Szerencsére fel voltunk készülve tartalék anyagokból, így sikerült egy nyomás- és mélységmérõt tartalmazó konzollal kiegészíteni Lóri légzoautomatáját.
Tovább hajóztunk Sataya felé, dél
irányába, ahol le is horgonyoztunk az aznapi
második merülésünk helyszínén.
Igyekeznünk kellett, mert a nap ilyenkor már korán
nyugszik és hamar sötétedik. A vízbeszállás
után úgy éreztük magunkat, mintha egy
akváriumba lettünk volna. Iszonyatos mennyiségû
színes hal mindenfelé, nem beszélve a kék
pettyes rájákról és a murénákról.
Nem gyõztük kapkodni a fejünket… Nagyon
gyorsan elrepült az 50 perces merülési idõ.
Általában két csoportban merültünk,
így nagyon jól szét volt osztva a csapat.
Mindkét csapatra jutott egy-két búvároktató,
merülésvezetõ. Általánosságban
elmondható, hogy nagyon rutinos, tapasztalt, sokat merült
búvárokból állt a csapat. A merüléseket
fegyelmezetten hajtottuk végre, egyedül talán
csapatunk egyik hölgy tagja próbált meg mindig
kicsit lejjebb merülni a többieknél a „cápalátás”
reményében. A víz hõmérséklete
nagyon kellemes volt, így akár egy órát,
vagy ennél többet is el lehetett tölteni a víz
alatt.
Hajnalban Small Gota zátonynál kötöttünk ki és itt már megismertük (újra átéltük) a zodiákos merülések elõnyeit-hátrányait. A csónakba való bejutás nem mindig egyszerû, viszont a kiszállás már sokkal könnyebb. Visszafelé pedig – ha lehetett – inkább úsztunk, mint hogy be kelljen mászni a Zodiákba. Az egy hét során szinte mindig visszaúsztunk a hajóhoz, nem igen fordult elõ, hogy a csónakkal hozattuk ki magunkat. (Kell a sport is!) Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy szinte alig volt áramlás. Ez elõnyös volt az úszás szempontjából, viszont cápát talán emiatt kevesebbet láttunk. Ez a merülohely ilyen szempontból kivétel volt. Itt mindjárt a merülés elején találkoztunk egy 1,5 m szirtcápával, barrakuda rajjal, valamint teknõssel. Igaz, ezekhez a találkozásokhoz már 32 méteres mélységbe kellett merülni.
Small Gotáról áthajóztunk a Big Gota zátonyhoz és útközben találkoztunk kedvenc állatainkkal, a nekünk is nevet adó a delfinekkel. Sokáig úsztak a hajónk mellett, idõnként ki-ki ugrálva játszadozva. Szokás szerint hatalmas élmény volt! Mindenki lógott a korlátokon, füttyögött, fényképezett, filmezett. Késõbb felfedeztük, hogy még egy potyautasunk (képünk alább) is akadt egy tengeri madárka személyében, aki láthatóan jól érezte magát a hajó felsõ fedélzetén… Az éjszakát az Abu Basala zátonynál töltöttük. Itt volt lehetõség éjszakai merülésre. Sokan nem vállalkoztak… Fogalmazhatok inkább úgy, Bayer Józsi és én merültünk. Józsinak ez volt az elsõ vörös-tengeri éjszakai merülése, és a premier nagyon jól sikeredett.
A reggel elsõ napsugarai már a St. John’s zátony legszebb szirtjénél, Habili Ali-nál értek bennünket. Talán ez volt a túra merüléseinek a csúcspontja. Itt láttuk a legtöbb cápát, kicsit nagyot, hatalmas sebhelyekkel tarkítottat… (Kollár Ati meg is simogatott egy kisebb példányt. !?!?? ) Láttunk mantát, barrakudát, hatalmas tonhalakat. Szóval ez volt az élõvilág szempontjából a leggazdagabb merülõhely az út során. Ezen a helyen kettõt merültünk, majd ebéd után tovább hajóztunk a Dangerous zátonyhoz. Hatalmas tengeri üregekben merültünk, amelyeket gazdagon benõttek az ezerszínû szivacsok. Az üregekbõl kiúszva pedig másik kedvenc halunkkal találkoztunk, a Napoleonokkal. Az asztallap méretû, barátságos óriások már mintha vártak volna minket. Kíváncsian úsztak körbe csoportunkat és „forgatták” érdekes szemeiket. Másnap reggel a Habili Gafar zátonynál ébredtünk, pontosabban ébredtünk az eligazításra szólító harang szavára. Ez a zátony teljes egészében víz alatti, a teteje kb. 4 m-el van a vízszint alatt. Úgy reméltük, hogy az elõzõ naphoz hasonlóan itt is gazdag élõvilággal találkozunk, de ezúttal csalatkoznunk kellett. No, azért így is nagyon szép kora reggeli merülésben volt részünk. Délelõtt Um Aruk víz alatti korall oszlopai következtek, rengeteg hallal. Csodálatos merülõhely, egy igazi labirintus, melyben könnyen el lehet tévedni a rengeteg oszlop között. A leszakadáshoz közelebb úszó társaink cápákat is felfedezni véltek, amint azok az oszlopok elõtt õrjáratoztak. Ennél a merülésnél Lórit újabb sokkhatás érte, mert a frissen (szervizben) szervizelt légzõautomatájának második lépcsõje vizet adott, így a merülést az oktopuszával fejezte be. A hajón gyors hibamegállapítás, a membrán elrepedt. Így a tartalék légzoautomata második lépcsõje is felhasználásra került. (Nem hoztam, hiába!) Nem lehet azt mondani, hogy Lóri ezúttal túl szerencsés volt, pedig nagyon alaposan felkészült a túrára. Délután Um Kararim (St. John’s cave) következett. Ez egy nagyon szép tágas barlang rendszer, amelyben – szintén – el lehet tévedni. Azonban a merülés azért nem kockázatos, mert számos helyen a mennyezet nyitott. Így ha valaki nagyon eltévedne, akkor a felszínre emelkedve tud tájékozódni. No ez velem és merülopárommal is így történt. Már vagy 20 perce úszkáltunk egyik járatból a másikba, csak nem akartunk a labirintusból kijutni. Lóri jelezte, hogy valami nincs rendben. Megálltunk, rendbe hoztuk a légzésünket, levegõnk volt még bõven, majd felszínre emelkedtünk. Nézelodtünk, tájékozódtunk, majd vissza merültünk és rövidesen ráleltünk a kijáratra is. Nem volt ez egy problémás-, sõt nem vészhelyzet, de azért jó volt a nyílt részre kiúszni… Meg kell emlékezni a hajó szakácsáról, – a hajó személyzetének nagyon fontos tagja – aki minden nap ízletes és változatos étkekkel kápráztatta el az éhes búvárokat és emellett õ volt a hajó mókamestere is. Az esték általában, szolid iszogatással, beszélgetéssel, videózással teltek, mígnem elérkezett a túra utolsó elõtti napja. Ezen az estén a személyzet – amely mindvégig segítõkész és barátságos volt – elérkezettnek látta az idõt egy kis mulatozásra.
Ismét elõkerültek az üvegek, volt zene, tánc, móka és kacagás. A prímet persze szakácsunk, Mahmud vitte. A kb. 50 kilós testsúlyával kihívta Zolikát – aki 120 kiló – szkander partira. Persze az eredmény nem lehetett kétséges… Szóval jót mulattunk!
Az éjszakát ismét Satayán töltöttük abban a reményben, hogy reggel megérkezik az itt élõ több száz egyedbõl álló delfinek egyik csapata, akikkel – szerencsés esetben – együtt úszhatunk. Alig kelt fel a nap, a látóhatáron felfedeztük az elsõ delfin uszonyokat. Szerencsére az öbölben rajtunk kívül csak két hajó horgonyzott, így volt esélyünk közelebbrõl megcsodálni kedvenc állatainkat.
Nagyon gyorsan közeledtek, mindenki ott toporgott a hátsó fedélzeten ABC felszerelésben, majd amint általunk elérhetõ távolságban voltak – legalább is mi úgy gondoltuk – mindenki a vízbe ugrált. Úsztunk, csak úsztunk akinek szerencséje volt az pont a csapat közepében találta magát. Kb. 50-70 palackorrú delfinbõl állt a csapat, több nõstény a borját szoptatva úszott tova. Az úszók nagy része persze lemaradt, de néhányan kitartottak – velem együtt – és tovább követtük õket. Ennek meg is lett az eredménye, mert egy idõ után, szinte varázsütésre megfordultak egyenesen felénk, felém úsztak. Határtalan öröm és leírhatatlan érzés kerített hatalmába, amikor szinte érintésnyire úszott el körülöttem az egész csapat. Ez volt számomra a túra megkoronázása…
Az utolsó napra még egy merülés maradt Claudionál, majd a felszerelések elmosása, szárítása és a csomagolása. Közös fénykép a személyzettel, akikre nem lehetett panaszunk…
Még sötét volt, de már mindenki ott
toporgott a fedélzeten a buszt várva. Aggódtunk,
mert 6 órára ígérték a buszt,
de fél 7 kor még nem volt sehol, s nekünk 13
órára pedig a reptéren kellett lennünk.
Végül 7 órakor indultunk el. Sofõrünk
elemében volt, mert bár jól haladtunk számos
veszélyes szituációba belement. A pihenõ
elõtt versenyezni kezdett egy másik társaság
buszával… Szerencsére eljött a gépkocsivezetõ-váltás
ideje, így épp bõrrel megúsztuk…
Idõben kiértünk a repülõtérre
ahol elbúcsúztunk Hany-tól, aki mindvégig
nagyon jó túra- és merülésvezetõ
volt. Összegzésként
talán annyit, hogy bár a hajó lehetett volna
jobb is, mégis a túra egésze, a hangulat
és a merülések mindenért kárpótoltak.
Remélem nem csak én érzem így…
Szezonkezdõ
merülések - Búvármúzeum karbantartással
Az FTSK DELFIN Könnyûbúvár Szakosztály tagjai a búvárszezon nyitásaként a Palatínus-tóban lévõ, már negyedik éve látogatható Búvármúzeum karbantartására szerveztek egy merülés sorozatot. A delfinesek elmondása szerint, az elmúlt évekhez hasonlóan a múzeum tisztítását "közhasznú" feladatnak tekintik. Ugyanakkor ez gyakorlásra, bemerülésre is egy jó lehetõség, mely alkalmas a felszerelések kipróbálására, a gyakorlat felfrissítésére és - mai szóhasználattal élve - a csapatépítésre is. A múzeum-karbantartás fizikailag nem megterhelõ munka, sokkal inkább türelemjáték a kiállított felszereléseken megtelepedett moszatok, kagylók eltávolítása. A tisztogatás ugyanakkor figyelmet is igényel - mely esetenként a felkavarodott vízben nem túl könnyu feladat -, nehogy megsérüljenek a 20-30-40 éves felszerelések. A munkát nehezíti, hogy a legtöbb idõt a ketrecen belül - esetenként zárt térben - kell végezni, ahol korlátozott az egy idõben tevékenykedõ búvárok száma. A karbantartás során a Búvármúzeum kitalálói (Kollár K. Attila és Kollár Krisztián) útmutatásával és közremûködésével néhány új tárgy és kép is elhelyezésre került, s megújult (illetve a közeljövõben fog megújulni) a feliratok nagy része is. A múzeum megújításában a Zöld Vonal Búváriskola két hallgatója, Pinczés Tibor és Székely András is részt vett. A Búvármúzeum idei tisztítása eddig több mit 20 órányi merülést igényelt... (KKA)
Június 20-a a Múzeumok éjszakája. Úgy gondoltuk, hogy a számos érdekes programhoz mi, egy igazi búvárprogrammal járulunk hozzá: egy éjszakai merülés keretében felkeressük a Palatínus-tóban a Búvármúzeumot. Különféle technikai és szervezési okokból a merülést péntek este hajtottuk végre, s végül heten látogattunk el a mindnyájunk által jól ismert merülõhelyre. A meteorológia kedvezõtlen idõt jósolt, erõs szelet, hidegfrontot – szerencsére – azonban ezúttal sem vált be az elõrejelzés, szélcsendes, kellemes, meleg, igazi nyári este volt. A szokásos eligazítás és elõkészületek után úgy fél tíz tájban besötétedett és elindulhattunk a tó éjszakai világának felfedezésére. Elõzetesen úgy döntöttünk, hogy merülõpárokban (és egy „merülõhármasban”), különféle útvonalakon jutunk el a Búvármúzeumhoz, így mindenki a maga elgondolásának megfelelõ sebességgel (lassúsággal) tiszta vízben juthat el a célhoz. Az eltérõ útvonal azért is jó elgondolás volt, mert a tó különféle érdekes-jellegzetes víz alatti „létesítményeibõl” – többek között az elsüllyedt stég, telefonfülke, „mûroncs”, az Internet állomás a bakancsos csontvázzal, az 1800-as évek végébõl, Máramarosból (kalandos úton) idekerült épületfa – is a tervüknek megfelelõen többet útba ejthettek a merülõpárok. A 20-22 Celsius fokos hõmérsékletû víz kicsit opálos volt, de a látótávolság sehol nem csökkent 3-4 méternél kisebbre. A Búvármúzeumhoz érve, a tavasszal a rácsozaton kívül elhelyezett UGK-2 zárt búvárruha, mint „köszönõember” fogadta a merülõpárokat. A Búvármúzeum sötétben a különbözõ fényerejû lámpák megvilágításában még érdekesebb látvány, mint a nappali merülések alkalmával. A régi búvárfelszerelésekre irányított fénykévék igaz, csak egy-egy tárgyat, vagy kisebb részletet világítanak meg, viszont azok a részletek sokkal színesebbek, hangsúlyosabbak. Örömmel állapítottuk meg, hogy a tavaszi „nagy takaításunk” megtette hatását, a kiállítás részletei jól kivehetõk, a szövegek is olvashatóak, azonban már a tó szorgos élovilágának visszafoglaló munkájának nyomai is látható.
A merülésünk során a tó minden részén kisebb ezüstszínû halakkal magányos példányaival, vagy kisebb csoportjaival találkoztunk. Ennél azonban sokkal érdekesebbek voltak a – valószínûleg – éjszakai zsákmányszerzõ útjukra indult közepes, vagy nagyobb méretû harcsák, melyekkel a tó különbözõ pontjain minden merülopár találkozott… Újra egy érdekes merülést hajtottunk végre, melyen az éjszakai Pala egy másik arcát mutatta… A merülés kiértékelése során felvetõdött, hogy jövõre is a Múzeumok éjszakáján szervezünk éjszakaimerülést a Búvármúzeumhoz. Lehet, hogy ez egy hagyományteremtõ merülés volt? Meglátjuk…
Kati
és Lóri, delfines búvárbarátainknak
köszönhetoen ismét víz alatti tevékenységre
adtuk a fejünket, ugyanis 2009. június 27-re lefoglalták
a szalkszentmártoni UEF búvárbázist,
bízva abban, hogy a vízhiányban szenvedõ
delfinesek kapnak az alkalmon egy kis közös merülésre.
A program kiindulópontja a szokásoknak megfelelõen Lóriék szigetszentmártoni házában kezdõdött, ahol a reggeli kávédózis után felébredve elégetten konstatáltuk, hogy mindenki épségben megérkezett, és Lóri VW Transportere dugig volt pakolva minden elképzelhetõ dologgal, ami a szombati kiruccanáshoz szükséges lehetett. Némi túlzással vállról indítható Patriot föld-levegõ rakétán kívül minden elképzelhetõ felszerelés rendelkezésre állt a piknikhez. A résztvevõk: Kati, Lóri, Marci, Gyulus, Zsuzsi, pocaklakó kisbúvár, Ica, Zolika, Csaba és jómagam (Dávid) illetve Lóri barátai (Zsuzsi, Tamás, Bendi) egyetemben. Egy kis autózás után megérkeztünk a szinte vadiúj bázisra, ahol igényes környezetre, szakszerûen kialakított bázisra és egy kedves hölgyre leltünk, aki eligazított minket, mit lehet és mit nem célszerû tenni a bázis területén. Megtudtuk például, hogy a bójákon túl nem célszerû kiúszni, ott tanyáznak ugyanis minden búvár esküdt ellenségei, a jetskis fenegyerekek. A bázison rajtunk kívül egy szegedi búvároktató és tanítványa is jelen volt, ok nem sokat teketóriáztak, míg én a dobozos söröm hûtésével voltam elfoglalva, ok nagy lépéssel a zöld tóba csobbantak. És elég sokáig ott maradtak, utóbb kiderült, volt már némi helyismeretük, így szépen elúszkáltak a tó fenekén.
A delfines deszantegység viszont a kellemest és a hasznost részesítette elõnyben, így hamar a tuzrakás és favágás mesterfogásit próbáltam bemutatni, míg a többiek a csomagok kipakolásával, süti, üdítõ fogyasztással, gyerekhinta felállításával tették magukat hasznossá. Hamarosan a tûz is pattogott, Marci is boldog volt a rugós hintájában így semmi akadálya nem volt annak, hogy a merülés elõtti eligazítást megtartsuk. Hamar kiderült, hogy négy búvár jelentkezett merülésre, így a megszokott Garamvölgyi-Schreiner, Izsák-Tóth párosítással debütáltunk a szalkszentmártoni tóban.
A beöltözés számomra mindig egy kisebb próbatétel, jelenleg a nedves ruhám már száraz ruhák hasznosságával vetekszik, egyetlen bökkenõ, hogy mint a középkori lovagoknál, öltöztetõ emberre van szükségem, aki segít a cipzár felhúzásában. Miután találtam önként jelentkezõt, az utolsó akadály is elhárult azelõl, hogy búvártevékenységre emlékeztetõ dolgot hajtsak végre e napsütötte szombat délelõtt.
A stégrõl nagy lépéssel vízbe csobbanva konstatáltam, hogy van egy jó meg egy kevésbé jó hír. A jó hír az, hogy a víz kellemesen meleg, így kifagyással nem kell számolni, a rossz az, hogy a látótávolság csapnivaló. Sajnos az utóbbi napok esõzése tette opálossá a vizet, így a páros merülést a kosárlabdázásból kölcsönvett szoros emberfogással toldottuk meg, de így is voltak pillanatok, amikor a merülõtársat kerestem és viszont a nagy homályban. Az elsõ merülést 40 percesre terveztük, de 25 perc múlva, amikor minden létezõ vízrétegben próbáltunk egy jobb látótávolságot kínáló helyet találni, de nem sikerült, ráadásul kissé eltévedtünk így közösen a felszínre emelkedés mellett döntöttünk. Felemelkedvén rájöttünk arra, hogy sikerült a kis öböl másik oldalára átúsznunk így némi lelkierõt magunkba tuszkolva folytattuk a merülést, mégpedig a tóban elhelyezett egyetlen tereptárgy egy kidõlt fa irányába. A fa némi vigaszágat nyújtott a nagy opálos zöldségben- én itt láttam néhány kis halat, illetve a bújócskázás a faágak között megtörte a nézek elõre - nézek Gyulára - úszok tovább kissé egyhangú tevékenységet. Mondanom sem kell, hogy a visszafelé is sikerült elvétenünk a helyes irányt, így egy kis feszíni úszkálással megfûszerezve vetettünk véget a merülésnek.
Zolika a szokásos kaján vigyorral fogadott –
ugye megmondtam: "hogy fehér ember Vörös-tengernél
elõbb nem mászik a vízbe" címû
mondókáját próbálta aktualizálni,
amíg a felszerelés levételével foglalatoskodtunk.
A második merülés után egy levezetõ focimeccsel zártuk a sportdélutánt, így megadtuk az esélyt a visszavágóra, szorosabb eredmény is született, de a lényeg, hogy víz alatt és szárazföldön is tettünk valamit az egészség megõrzésének oltárán. Összefoglalva: Remek a hely, aki nem bírja a nomád körülményeket annak bátran lehet ajánlani, reméljük a látótávolsággal legközelebb kevesebb problémánk lesz. Viszont a bázis használatát, ahogy mi is tettük, családi hétvégével érdemes összekötni, így a nem merülõpárok is el tudják foglalni magukat, illetve a bázis bérleti díja sem tûnik soknak, mintha 4 búvár között kellett volna szétosztani. Végezetül az FTSK Delfin búvárszakosztály nevében szeretném megköszönni Katinak és Lórinak a nem kevés fáradtsággal járó szervezési munkát, hogy kvázi vendégül láttak minket Szalkszentmártonban. (TD)
Úgy látszik az idei esztendõ a hazai merülések éve lesz. Részben a gazdasági válság miatt – amely azért a búvár sportot is keményen sújtja – részben egyéb elfoglaltságok miatt úgy alakult, hogy a klub nagy része idén még nem mártotta sós vízbe az uszonyát. (Bár mire ezek a sorok felkerülnek a honlapra néhány klubtársam már készülõdik egy kellemesnek ígérkezõ máltai túrára...) Szóval úgy döntöttünk, hogy mivel nagyon régen nem voltunk Hegyeshalmon és egyébként is kellene merülni egyet, meglátogatjuk a Gyõri Búvár SE birodalmát. Gyors telefon Leónak és már fix is az idõpont: augusztus 1. Az idõjárás jónak ígérkezett, nem úgy mint legutolsó merülésünk során itt a tavon, amikor is viharos szélben merültünk. Korán reggel útnak indult kis csapatunk: Ati, Lóri, Zoli(Vass) két új tagjelöltünk Székely András és Pincés Tibor, és jómagam. A tó közelébe meglepõen gyorsan odataláltunk, annak ellenére hogy már évek óta nem jártunk arrafelé és a vízhez levezetõ út is megváltozott. Szóval a tó közelébe hamar eltaláltunk, azonban a fránya lehajtót csak nem akartam megtalálni. Még szerencse hogy voltak GPS koordináták így végül kevés kitérõvel, de lejutottunk a tóhoz.
A történethez még hozzátartozik, hogy Lórinak útközben jutott eszébe, hogy a bográcsot otthon felejtette... Gyors telefon Leónak és már csak az volt a kérdés hogy hány darabra van szükségünk... Szóval ez is megoldódni látszott. Gyönyörû napsütéses idõnk volt, a víz kristálytiszta és a felszínen 24 fokos.
Tehát a körülményekre nem lehetett panasz. Ugyan így a vendégszeretetre sem. A gyõri búvárokkal és vezetõjükkel, Leóval bizony már évek óta nem találkoztam személyesen, ennek ellenére nagyon szívélyesen fogadtak. Röviden elmagyarázták a tanpályán található tereptárgyak elhelyezkedését és már nem volt más hátra, mint az eligazítás és beöltözés.
A merülõpárokat úgy osztottuk el, hogy mindegyik "újonc" egy tapasztaltabb búvárral merüljön. Így Lóri Andrással, jómagam Tiborral , Zoli pedig Atival merült (micsoda páros!). Csoportos merülést terveztünk és a csapat becsületére legyen mondva ezt végig maradéktalanul végre is hajtottuk. Annak ellenére, hogy idõnként és helyenként bizony nem sokat lehetet látni. Úgy terveztük hogy megkeressük a tó ezen részének legmélyebb pontját mivel a két tagjelöltünknek még nem volt 20 m alatti merülése.
Annak ellenére, hogy Leóék elmagyarázták a tanpályát, bizony sok helyen nem tudtuk merre is menjünk, olyan sok volt az elágazás. Végül megtaláltuk a legmélyebb pontot, ami 28 méter volt. A víz ott dermesztoen hideg volt (6-7 fok) és csak ekkor bántam igazán hogy kesztyû nélkül merültem... A parton "beígért" víz alatti tereptárgyak nagy részét felleltük, azonban élõvilággal nem nagyon találkoztunk. A part menti sekély vízben azért "összefutottunk" néhány apró halakból álló rajjal. Végül a biztonsági megállóval együtt 36 percet merültünk. A vízbõl kijõve néhány meglepetés ért bennünket. Egyrészt megláttuk Leót beöltözni egy tekintélyes létszámú hölgykoszorúban, ami azt (is) bizonyítja hogy kis hazánkban még mindig nagy népszerûségnek örvend ez a szép technikai sport. Másrészt kellemetlen meglepetés is ért, mert Leó is elfelejtette a bográcsot elhozni... Nem kellett azonban elkeserednünk, mert a gyõri búvárok egy másik autója is a tó felé tartott, s az már hozta a fõzõ edényt. Ezért úgy döntöttünk, hogy amíg az megérkezik, addig merülünk még egyet. Ez az ötletünk már nem aratott mindenkinél osztatlan sikert...Így végül Lórival és a két "újonccal" készülõdtünk a második merülésre. (Zoli szokás szerint már a délutáni fészkét kereste az alváshoz, Ati pedig jó szokásához híven "állt a tóparton és nézelõdött".) Mi pedig elindultunk a második merülésre. A tervünk az volt, hogy gyorsan elérjük a legmélyebb pontot amely 30 méter, majd lassú felemelkedés a sekély tóparthoz és ott végignézzük a nádas melletti élõvilágot. A terv azonban borult, mivel a sok elágazás miatt kissé eltévedtünk és így nem találtuk a mélységet. Tibornak a levegõkészlete is megcsappant, így a tervezettnél hamarabb kellett felemelkedni és csak 24 percet merültünk, az elért legnagyobb mélység 15 méter volt. (Gyakorlásnak jó volt...) Mire kiértünk a vízbõl és levetkoztünk, addigra megérkezett a bogrács, így neki tudtam látni a fõzésnek, ami jó volt, mert addigra mindenki megéhezett. A bográcsnak való már - szerencsére - elõ volt készítve, így csak össze kellett állítani és odatenni a tûzre.
Mindenki ott állt a tûz körül (nem mintha fáztunk volna) és drukkolt hogy mikor készül el. Egy órányi rotyogás után már a pityókát is bele lehetett fõzni a gulyásba és így gyorsan elkészült. Mindenki jó étvággyal kezdett falatozni (már amennyiben lehetett azt falatozásnak nevezni) és gyorsan eltüntettük a bogrács tartalmát. (Azt mondták a többiek, hogy megtartanak szakácsnak. Ezek szerint ízlett a fõztöm.)
Elindulás elõtt még maradt idõnk egy laza fürdõzésre a - part mellett - kellemes hõmérsékletû vízben. Sajnos gyorsan eltelt a nap, s indulnunk kellett haza, hiszen azért még 200 km autózás várt ránk. Úgy gondolom ez a túra is méltán kerül bele a "jó kis túra volt" kategóriába.
(Lejegyezte : Garamvölgyi Csaba |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
